Akarom, akarom, akarom. Megyek, teszem, csinálom, hajtom. Hajtom, mert kell. Hajtom, mert akarom. Csinálom, teszem, hajtom és még mindig akarom.

Kemény vagyok, rugalmatlan vagyok. tele vagyok erővel és feszültséggel. Még mindig megyek, mert akarom. Egyre keményebb és egyre feszültebb vagyok. Már fáj a hátam, már fáj a nyakam. Még mindig teszem a dolgom mert kell, mert akarom.

Fáradt vagyok és bár belülről feszít az akaraterő mégis egyre gyengébb vagyok. Fogy az energiám. Fáradt és nyúzott vagyok. Még mindig megyek, még mindig a KELL, az akarom miatt cselekszem.

Már nem alszom a fáradtságtól, illetve amit alszom cseppet sem pihentető. Feszítem a húrt, nem tudom meddig lehet. De még feszítem.

Aztán egyszer csak pontosan nem is tudom mikor, elvész az összes energiám és már hiába vagyok kemény. Keménységemmel együtt térdre rogyok. Itt a vége nincs tovább. Az akarat eddig bírta.

Térdelek. Elfáradtam, kimerültem. Feladom. Térdelek és így térdelve lassan a keménység is alább hagy. Csökken a feszültség, már csak a fájdalom maradt.

Térdelek és Feladom az akaratiságot, az akaratomat. Feladom a Mindenségnek. Elfáradtam, feladom. Legyen a Mindenség szerint, nem harcolok.

Szeretnék. Mennyivel lágyabb már maga a szó is. Szeretnék. Nincs bennem feszültség, nincs bennem keménység. A rugalmatlanság is arrébb állt.

Szeretnék. Finom, lágy, gördülékeny. És nem csak maga a szó, de a vonzata is. Puha, befogadó, megengedő. Nem törtető.

Az akarom zaklatottságához képest a szeretnék szóhoz, érzéséhez egyfajta nyugalom társul. Nyugalom, mely lassít, lágyabb tempót enged.

Így hát, ha választanom kell, akkor most már nem akarok, csak szeretnék. Szeretnék. Így minden sokkal egyszerűbb, még ha eleinte nehéznek is tűnik.

Endrődi Kriszta Életke