Volt egyszer egy gyertya. Szépen megmunkált tartóban, egy gyönyörű fehér gyertya. Egy nagy házban, melyet mindig félhomály borított. Úgy gondolta egyedül van ebben a nagy házban. Időnként pislákolt, de csak úgy magának. Mikor égett, fénye betöltötte a szobát. Minden tárgyról fényessége verődött vissza. Ez jó érzéssel töltötte el. Még sem volt bátorsága, hogy megmutassa magát.

Történt aztán egyszer, hogy egy ember tévedt abba a szobába, ahol a gyertya állt. Nem igen látott a félhomályban, így meggyújtotta a gyertyát. S elámult annak fényétől, fényességétől, ahogy az beragyogta a szobát. Magához vette hát a gyertyát és így járt vele szobáról szobára a házban. Újabb és újabb gyertyákat gyújtott meg vele. S a fényesség egyre csak terjedt és terjedt a házban.

Az ember bejárta az egész házat kezében a gyertyával. Mely eddig soha nem látott fényességgel világított. Teljesen átmelegedett, még a színe is megváltozott. A fehér aranyszínűvé változott a meleg hatására. Hiszen a gyertya nem csak átmelegedett, de belülről is melegség árasztotta el.

Körül nézet és látta, milyen változást idézett elő a házon azzal, hogy a többi gyertya segítségével megosztotta fényét. Elhatározta, hogy mostantól minden nap ezt teszi.

Legyünk mi is ilyen fényes gyertyák. Mindegy, hogy fehér, kék, zöld, vörös vagy éppen lila a színünk. A lényeg, hogy világítsunk és osszuk meg fényünk, hogy ezáltal terjedhessen a fény ebben a nagy „ház”ban.

2019. augusztus 10.

Endrődi Kriszta Életke