Volt egy világom, mely összedőlt, darabjaira hullott. Olyan hirtelen, olyan váratlanul történt, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Kiraktam hát magamból egészet. Kiraktam, kizártam. De a lelkem nem hagyta ennyiben. Tüneteket képzett, tüneteket produkált. Időnként annyira szenvedtem, hogy a könnyem kicsordult. Kértem a Mindenséget, az angyalokat, hogy adjanak választ, segítsenek, mindegy mit küldenek, csak múljon el a kín. A kín nem múlt el, erősödött. Elviselhetetlené vált.

Aztán egy telefon-beszélgetés ráébresztett arra, hogy nem rakhatom ki, nem tehetem ki összetört világom magamból. Hiszen ez vagyok én, ez az én sorsom. Összetört világom. És ha kiteszem, ha kirakom, azzal megtagadom. Megtagadom nem csak világomat, de sorsomat és életemet is. Önmagamat is.

Nem tehetek mást, minthogy elfogadom. Elfogadom és elismerem, hogy ez az én világom. Ha már elfogadtam, ha igazán megfordult bennem, akkor szépen lassan megformálhatom. Újra építhetem, újra írhatom. De az elfogadást nem spórolhatom ki, csak így kerülhetek a helyemre. Csak így lehetek önmagam.

2016. május 22.

Endrődi Kriszta Életke