Annyi mindent elvárunk. Másoktól, önmagunktól, az élettől. Mennyivel boldogabbak, szabadabbak lehetnénk, ha megszabadulnánk az elvárásainktól. A gyermekünk lehetne szebb, vagy okosabb, ügyesebb egy kicsit. A szomszédok lehetnének kedvesebbek. A párunk lehetne megértőbb. A szüleink viselkedhetnének felnőtt módjára. Lehetnénk kreatívabbak, kitartóbbak.

Ha szeretnénk valamit az élettől, azt pontosan meghatározzuk milyen legyen. De csak is olyan. Magunknak nehezítjük az életünket. Nem elég, hogy örök elégedetlenek vagyunk, de még korlátozzuk is önmagunkat, és a lehetőségeinket. Pedig csak el kellene fogadni ami van. Úgy ahogy van.

Mert mindennek meg van a maga oka, miértje. És mindennek meg van a maga ideje. Az-az idő amikor a saját valójában tud eljönni, megjelenni. Csak türelemmel ki kellene várnunk. Korlátokat emelünk önmagunk elé, saját boldogságuk elé.

Meg kell próbálnunk a dolgokat úgy elfogadni, ahogy vannak. Ahogy kaptuk őket. Észre kell vennünk a bennük rejlő ajándékot, tanítást. És szeretettel fordulni feléjük. Legyen szó bárkiről vagy bármiről. És ha ezt már meg tudjuk tenni, akkor egyszer csak azt vesszük észre, hogy minden ott van pont úgy, ahogy szerettük volna. És nem kellett hozzá más csak meglátni benne a jót és szeretettel fordulni felé. Így lehetünk boldogok. Szertettel, elfogadással, alázattal a szívünkben.