Mese egy lányról, akit Csodának hívtak

Volt egyszer egy lány, akit Csodának hívtak. Születése óta ragyogott. Ragyogott a bőre, az érzékeny szeműek azt is láthatták, hogy aranylik körülötte a levegő.

Csoda mindig is szeretett társaságban lenni, másokkal együtt lenni. Lépteit öröm követte. Amerre csak járt felderítette az embereket. Örömet csepegtettet napjaikba.

Gyakran vállalt önkéntes munkát. Nem válogatott. Ment, ahol éppen szükség volt rá. Sokat tanultak tőle az emberek. Figyelmességet, türelmet, kedvességet, jóságot.

Meghallgatta őket, időnként tanácsot adott. Vagy éppen csak jókor tett fel egy jó kérdést. Melyen elgondolkodhatott az ember, s ha elég figyelmes volt, megtalálhatta a választ is a kérdés mögött. Mondhatni azt is, hogy amerre járt csoda történt.

Hiszen az emberek Csoda születése óta megváltoztak a faluban. Békések, nyitottak lettek. Figyelmesek egymáshoz. Megtanultak és megszerettek együtt dolgozni, haladni. Összefogást tanultak. Ettől a fiatal lánytól tanulták meg az együtt egymástért szerepét, fontosságát, az egység erejét. Támaszt, társat találtak egymásban, s ezáltal biztonságban tudták magukat. Így napjaik felhőtlenné váltak.

Csoda boldog és vidám volt. Áradt belőle a belső nyugalom, egyensúly. Nem kereste külön a boldogságot, tudta, hogy az a bendőjéből fakad. Nem várt elismerést, dicséretet. Hálás volt egy köszönömért, vagy apró figyelmességért is. Ő ilyen volt. Törődött az emberekkel, figyelt rájuk. Mindenkihez volt pár kedves szava, gesztusa.

Délután mikor az épp aktuális feladatával végzet, kiment a faluszélén lévő kiserdőbe. Ilyenkor köré gyűltek az állatok. Madarak, egerek, pockok, őzek. Időnként még a medvék is meglátogatták. Mesélt nekik. Mesélt nekik az emberekről. Az aznapi munkájáról. Mindenről. Mesélt és mesélt, míg beesteledett.

Esténként a Holddal és a csillagokkal tartott. Együtt ragyogott velük az égen. Világítva az erdőt, az utat, a falut.

  1. augusztus 13.

Endrődi Kriszta Életke

%d blogger ezt kedveli: