Ma a Mikulás buszon utaztam haza. vezetője maga a Télapó volt.

Más volt, jó volt, varázslatos volt. Nem csak a buszon utazó gyermekek számára, akik ajándékot is kaptak. Hanem nekünk felnőtteknek is. Megcsillant, felderengett a hajdani varázs.

Varázslat és csodák világa, melyben gyermekkorunkban még hittünk, még láttuk, még tudtuk. S melyet mára már majdnem teljesen elfelejtettünk.

Pedig van igényünk rá. Ezt bizonyította ez az utazás is. A felnőttek legalább annyira élvezték a télapó közelségét, mint a gyermekek. Hiszen mindannyiunknak szükségünk van reményre, varázslatra és időnként csodákra.

A mókuskerékben taposva az élet varázslata és csodái mellett elhaladunk, elsodródunk. Észrevétlenül, halványan vannak körülöttünk a varázslatos világunk csodái. Mert már nem látjuk, nem érezzük őket.

Szeretnék veletek megosztani egy írást, melyet Kádár Annamária és Kerekes Valéria közös könyvében (Mesepszichológia a gyakorlatban) olvastam. Egy újságíró – Francis P. Church válasza (1847) egy nyolcéves kislánynak, aki levélben kérdezte meg a The NewYork Sun szerkesztőjét arról, hogy létezik-e a Mikulás, mert a barátai állítják, hogy nem. A kis lányt Virginia-nak hívták.

„Virginia, kis barátaid tévednek. Hatott rájuk egy szkeptikus kor szkepticizmusa. Csak abban hisznek, amit látnak. Azt hiszik, nem létezhet semmi, ami nem érthető kicsiny elméjük számára. Minden elme, Virginia, akár egy felnőtté, akár egy gyermeké csekély. A mi hatalmas Univerzumunkban az ember és az ő értelme pusztán csak egy kis hangya a határtalan világhoz és a megragadható teljes igazsághoz és tudáshoz képest.

Igen, Virginia, a Mikulás létezik. Olyan biztosan létezik, mint ahogy létezik a szeretet, a nagylelkűség és a hűség, és Te tudod, hogy itt vannak körülöttünk, és ezek teszik a Te életedet is szebbé és boldogabbá. Jaj, milyen kopár is volna a világunk, ha nem volna Mikulás! Akkor nem volna többé gyermeki hit, nem volna költészet, nem volnának álmok, melyek elviselhetőbbé teszik a létet. Nem volna több örömünk. A csodálatos fény, mellyel a gyermekkor betölti a világot, kihunyna örökre. Rávehetnéd a papát, hogy fogadjon embereket, akik belekukkantanak minden kéménybe karácsonyeste, hogy meglessék a Mikulást. De még ha nem is látnád őt lefelé mászni, mit bizonyítana az? Senki soha nem látta a Mikulást, de nincs bizonyíték arra, hogy ne létezne. A világon a legvalóságosabb dolgok azok, amelyeket sem a gyerekek, sem a felnőttek nem láthatnak. Láttál valaha is tündéreket a füvön táncolni? Persze hogy, nem, de ez nem bizonyíték arra, hogy nincsenek. Senki nem tudja még elgondolni vagy elképzelni sem azt a sok csodát, amely nem látszik a világban.

Kitépheted a babádból a szerkezetet, és láthatod, mi adja a síró hangot benne, de van egy függöny, amely elfedi előlünk ezt a láthatatlan, csodálatos világot, s e függönyt a legerősebb ember, de még a valaha élt legerősebb emberek egyesített ereje sem volna képes széttépni. Csak a hit, a költészet, a szeretet, az álmok képesek fellebbenteni a fátylat, és engedik látni a függöny mögött a természetfölötti szépséget és dicsőséget. Ez volna a valóság?

Virginia, semmi más nincs, ami valóságosabb és létezőbb ennél a világnál. Nincs Mikulás?! Istennek hála, Ő van és örökké lesz. Mostantól ezer év múlva, sőt tízszer tízezer év múlva is Ő fogja elhozni a boldogságot a gyermekkor szívébe.”

E valóságos és létező világot kell nekünk felnőtteknek is megőriznünk magunkban, szívünkben.

Szükségünk lenne még több ilyen figyelmeztető jelre, még több „mikulás buszra”, hogy emlékezzünk. S észrevegyük, a mindennapi élet csodáit.

2019. december 20.

Endrődi Kriszta Életke

fénykép: trollverda.hu