Ismeretlen ismerösők

Megyek az utcán, utazom. Nézem az embereket. Sokuk közülük ismerős. Nem azért mert egy vonalon járunk és nem azért, mert rokonom. De valahol mélyen nagyon mélyen, vagy azt is írhatnám, hogy nagyon messze összetartozunk. Időnként látom egyes szemekben, hogy ők is felismernek. Felismernek, de nem tudják hova tenni az érzést. És inkább zavarodottan úgy tesznek, mintha vadidegenek lennénk. És igen a felszínen valóban idegenek vagyunk. Hiszen nem kötődünk fizikailag egy családhoz, egy társasághoz. De mi van az energiákkal? Mi van a lélekkel?

Tudom, egy család vagyunk, összetartozunk. És időnkét igen tudják ők is. De zavart keltő felismerés, beismerés ez az ego számára.

A lélek azonban tudja sejti, és az ego mögül kikandikálva integet: Hello! Itt vagyok. ismeretlen ismerősök

És az én egóm mögül az én lelkem ilyenkor visszainteget: Igen. Szia. Látlak. De nem érhetlek még el. Még nem. Talán lesz olyan idő, talán lesz olyan energiahullám, mikor mind látjuk egymást. És nem csak látjuk, de vállaljuk is ezt.

Most még azonban ismeretlen ismerősök vagyunk. És megyünk, haladunk, utazunk tovább. Egymás mellett, egymással szemben ülve, járva mégis külön – külön egyedül. Igen, haladok én is tovább. Nem állítalak meg, hogy hahó ismerlek. Időnként nem merlek, és időnként mikor az egóm tombol, akkor nem is érdekel.

De aztán, ismét elcsendesül és ilyenkor nézem az embereket az utcán. Nézlek téged is. És tudom, hogy ismerlek. És jó érzéssel tölt el, mikor látom zavarodban, hogy te is felismertél.

Még csak pár lelket ismerünk fel a mieink közül azokat, akikkel szoros a kapcsolat, szoros a kötelék. Megállapodással indultunk, hogy itt is felismerjük egymást. Mindannyian összetartozunk. Valahol a lelkünk mélyén tudjuk ezt.

Bízom benne, hogy nincs messze már az – az energiahullám, az – az idő mikor a fátyol szemünkről lehull, mikor egónk leszáll a magasból és belátja, hogy csak együtt megy. Csak együtt haladhatunk. Ez a belátás már elkezdődött.

Már tudunk a lelkünkkel kapcsolódni. Igen időnként megbántjuk, megsértjük, megsebezzük. Ő mégis kitart mellettünk. Kitart és ad egy utolsó esélyt. Esélyt arra, hogy emlékezzünk. Először önmagunkra. A lelkünkre, a belsőnkre. Emlékeztet, hogy bár úgy tűnik, egyedül vagyunk, ez nem így van. Mert valójában sosem vagyunk egyedül. Hiszen annyi módon kapcsolódunk. Kapcsolódunk lelkünkhöz, kapcsolódunk énrészeinkhez, jobb esetben ők is hozzánk. Kapcsolatban vagyunk a Mindenséggel, még ha ezt időnként nehéz is szem előtt tartani.

És aztán emlékezzünk egymásra is. De nem csak emlékfoszlányokként, nem csak érzetként. Hanem tisztán, őszintén, szívből. És akkor eljön végre azaz idő, mikor az ismeretlen ismerősök, már nem lesznek ismeretlenek, csak ismerősök.

Endrődi Kriszta Életke

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: