Azt hittem, ha magamba zárkózom, azzal megvédem önmagam. Azt gondoltam nem látnak, nem tudnak elérni, sebezni. Csak közben nem vettem észre, hogy magamra maradtam. Egyedül maradtam. S egyedülállóságommal saját magam sebeztem meg. Védelem helyett sebzettséget kaptam. A magány sebzettségét, a keserűség, a harag és bánat sebzését. Mindez így volt mindaddig, míg elfogadtam a tényt, hogy e védelem hamis és álnok. Hiszen nem is létezik.

El kellett fogadnom, hogy a meglévő sebeimet, melyeket a bánat, magány, keserűség, harag okoztak, mind magamnak köszönhetem. Elfogadni, megérteni és a megértés után ismét elfogadni.

Lassan a zárakat feloldani, nyitni, kinyílni. Barátságokat kötni, barátkozni. Többet adni magamból, mesélni, elmesélni. Mondani és elmondani. Élményeket szerezni, átélni és megélni. Életre kelni. Ismét, újra.

A védelmi falakat lebontani, ismerős, régi feladat. Lebontani és a romokat eltakarítani. Tenni és haladni.

Amikor azt gondolom, nem történik semmi, akkor tudhatom, hogy abban a pillanatban, időben ártok a legtöbbet magamnak. Hiszen mindig történik valami. Ha nem felfele, akkor lefele visz az út. Olyan nincs, hogy egy helyben állunk. Csak úgy tűnik. De valamerre mindig haladunk.

S ameddig magamba zárkózva gubbasztottam, a lefelét választottam.

Innen kell felállni, leporolni magam, s indulni újra felfelé. S vigyázni, hogy mindeközben ne bújjak újra a „védelmező” falak mögé. Melyek csak álvédelmet nyújtanak. Mégis időnként könnyebb e falak mögé húzódni, mint önmagam megmutatni. Pedig csak így lehet haladni.

Nyitni a világ felé, nyitni mások felé, nyitni önmagam felé.

2019. július 29.

Endrődi Kriszta Életke