Viharok időszakában élünk. Viharok jönnek és mennek. Egyik percről a másikra változik minden. Most a vihar elmúlt csak a csend maradt. Itt mélyen belül.

Csend és egy fajta nyugalom, amit akkor érzel mikor már valóban feladtál mindent. Oda fel a Mindenségnek. Mikor a romok tetején állva, vagy ülve körbe nézel, széttárod a karod, – ha álltál, akkor ez az a pillanat mikor térdre rogysz – és azt mondod „Mindenem a tiéd. Már nem harcolok ellened. Látom, hogy milyen parányi vagyok hozzád képest.” Meghajtod a fejed és ekkor érezheted ezt a nyugalmat.

Talán megkönnyebbülést. Itt ennek vége. Innen lehet újat építeni. Újat alkotni, kicsit másként vagy épp teljesen ellenkezőleg, az már a te döntésed. A vihar elvonult, vitte, amit vinnie kellett. Most teheted másképp.

Csak tudd – a vihar bármikor visszatérhet, hiszen most ennek van itt az ideje.

Hát csak ülj, térdelj és érezd ezt a nyugalmat. Érzed? Én érzem.

Még sem hagy csendben üldögélni, cselekvésre késztet. Valami új van kibontakozóban. Remény van a szívemben, remény van a lelkemben. Ez a remény élteti, éleszti álmaimat. Álmaimat és vágyaimat.

Remény, mely ott van benned is. Emlékezz! Csak emlékezz!

2016. augusztus 10.

Endrődi Kriszta Életke