Sebeink

Tele vagyunk sebekkel, sérelmekkel, sérülésekkel. Kisebbekkel, nagyobbakkal. Némelyikről tudunk, mások létezéséről sejtünk, s persze olyan sebünk is van, ami még előlünk is rejtve van.

Így élünk, létezünk a mindennapokban. Azt gondolván, hogy a már ismert sebeinket betapasztottuk, már nem hatnak, már nem fájnak. Aztán jön egy mondat, egy rezzenés, egy tekintet s újra vérzünk ezer sebből.

Jobb esetben tudjuk, hogy „csak” a tapasz tépődött fel, s nem ez az eredendő seb, sérülés. Ilyenkor megpróbáljuk, a tapaszt amilyen gyorsan csak tudjuk visszaragasztani.

Rosszabb esetben azt gondoljuk, hogy a sebet most frissen ejtik rajtunk. Ezért védekezünk, támadunk. S a másik fél csak kapkod a levegő után, hiszen ő nem bántott. Nem tudhatta, hogy nekünk ott sebünk, sérülésünk van.

Idő kell megismerni egymást, de legfőképpen megismerni önmagunkat.

Tudni, hogy: „Aha most ez a mondat, rezzenés, pillantás érintett egy ragtapaszt” – de már nem engedni, feltépődni azt. Tudni, hogy mi miért érint úgy, ott és akkor. Ehhez kell idő. Ehhez kell az önismeret. Megismerés, felismerés, elfogadás, megértés, megbocsájtás. Innen tud kezdődni a gyógyulás.

S ha már a saját sebeimmel, sebtapaszaimmal tisztában vagyok és a szereteten keresztül, a szeretet által gyógyulok, akkor van esélyem arra, hogy meglássam, felismerjem a másik tapaszait is. S nem mondom, hogy nem érintem, hiszen emberből vagyok, de nem tépem fel.

S akkor már együtt kézen fogva egymást tudunk azért tenni, hogy a tapaszok alatt a sebek gyógyuljanak.

S ha már gyógyultak, a tapaszok maguktól lehullanak.

  1. december 27.

Endrődi Kriszta Életke

%d blogger ezt kedveli: