Nem a lelketlen, hanem a lélek nélküli.

Ma hazafelé jövet azon vettem észre magam, hogy nem tudom, hogy jutottam el idáig. Ilyenkor szoktuk mondani: „Haza hozott a lábam”; „Kicsit szétszórt vagyok ma”.

De valóban csak ennyi, egy kicsit szétszórt. Nem hiszem. Az igazság az, hogy ilyenkor lelkem oly messzi van e földi síktól. Nagyon – nagyon messze. Ilyenkor csak hús és vér vagyok.

„Kérlek, lelkem jöjj vissza hozzám. Itt és most szükségem van rád”

Annyian közlekedünk zombiként az utcán, utakon. Észre sem vesszük.

Egy srác az út kellős közepén úgy andalgot, mintha járműközlekedés nem is lenne. És fel sem tűnt számára, hogy nem a járdán, hanem az úttesten közlekedik menetiránynak megfelelően.

Hol? Merre jár ilyenkor a lelkünk, messze- – messze tőlünk, Jó lenne tudni. És jó lenne ilyenkor felismerni ezeket a lélek nélküli állapotokat és tenni ellene.

Hogyan? Vissza híva lelkemet és itt tartani. Hogyan tudom itt tartani?

Az utamon járva. Célkitűzéssel az életemben az álmaimat megvalósítva.

Megélve a mindennapokat, megélve a jelent. Az itt és most-ot.

Erre törekszem. Törekszem, hogy jelen legyek a saját életemben, és haladjak előre az utamon. Célom, hogy a lelkem szeressen velem lenni. Ne vágyjon el, egészen máshova, más társaságba.

Szeretném, ha többé nem lennék lélek nélküli ember.

Endrődi Kriszta Életke