Annyit elégedetlenkedünk a sorsunkkal, az életünkkel. Pedig mások sokkal rosszabb, nehezebb körülmények között, sorssal, sorsban élnek. Legyünk hálásak azért, amink van, ahogy élünk, élhetünk. tanuljuk megbecsülni a minket körülvevő dolgokat, embereket, helyzeteket.

Adjunk, mondjunk hálát, azért, hogy így élhetünk, és a másik sorsát nem kell viselnünk. A sajátunk pont elég nekünk. Tanít, okit. Türelemre, hitre, reményre, elfogadásra, feladásra.

Tanulunk és tapasztalunk, hiszen ezért vagyunk itt. Csak ezt néha elfelejtjük. Azt gondoljuk, jobb lenne másként élni, máshogy élni. Jól gondoljuk, de az odáig vezető utat egyikünk sem spórolhatja ki.

Kesergünk és panaszkodunk. Folyamatosan, szinte állandóan. Túl licitáljuk a másikat, kinek van több keseregni valója. De kérlek, állj meg egy pillanatra és nézz körül. Lásd meg az embert az utcán, ahogy ott ül, vagy fekszik télen is, hóban is, fagyban is. Lásd meg azt az embert, aki újságot árul, vagy szórólapozik télen, nyáron, benzingőzben. Nem azt mondom, hogy kezdj el sajnálkozni rajta, rajtuk. Arra kérlek, lásd meg tanításukat, sorsukat, mellyel minket tanítanak. Tanítanak elfogadásra, könyörületre.

Lásd meg, az ahogy most élsz lehetne sokkal rosszabb is. Persze lehetne sokkal jobb is, de azért tenni kell. Neked kell tenned.

Légy hálás, azért amid van, legyen az ember, társ, tárgy, körülmény. Bármi. Lágy hálás azért is, amid még lehet.

Ha mindannyian a hálával foglalkozunk a kesergés helyett és már azért licitálunk, hogy kinek van több, amiért hálás lehet, akkor léphetünk egy nagyot előre együtt, közösen.

2016. november 28.

Endrődi Kriszta Életke