Megélni önmagam

Megélni önmagam, megélni az érzéseimet. Megélni, átélni, belemerülni. Nem könnyű és nem egyszerű feladat. Félelem van bennem a fájdalomtól. Legjobb lenne átlépni, kikerülni, kívülről megfigyelni. Ahogy mindig is tettem, csak kívülről figyelni. Belemerülni.

Rengeteg kincs van elzárva. Kincs mi nem éppen csillogásával és szépségével tűnik elő. Inkább nevezzük erősítő jellegűnek. Igen ezek a kincsek fájóak és sebzőek némelyek mérgezőek is. Emlékek és emlékképek. Honnan, mikorról nem mindig tudom. De itt vannak, és feltörni, előtérbe kerülni vágynak. Itt az ideje, engedem. Engedem őket felszínre törni, megnézni és aztán tovább engedni. Elengedni és tovább lépni.

10432934_761395970609433_2176937697573616551_nElőveszek egy ilyen kincset. Nem tudom, honnan hoztam, de láncba van fűzve. Sok másik kisebb nagyobb kincs kapcsolódik hozzá. Olyanok is, amik meg sem történtek, legalábbis nem ez élet szerint. Egy-egy zavaró mondat, amit gyermekként nem tudtam hova tenni, de visszahúzódásra késztetett. Egy-egy jelenet. Látom kristály tisztán magam előtt, minden apró részletét. Érzem mit akkor éreztem. Jól megnézem, már nem fáj, már nem bánt. Megbocsájtok és kérem, hogy nekem is bocsássanak meg. Tovább lépek, ezt a kincset leteszem, terhét már nem cipelem tovább.

Némelyik kincset tudom honnan való, mikorról. Egy újabb kincs kerül felszínre, ezt jól ismerem. Minden darabja, minden része beleivódott lelkembe. Megnézem, igen látom és érzem a rengeteg fájdalmat, keserűséget és megalázottságot, ami ehhez fűződik. Gyengévé és magányossá tesz. Bizonytalan vagyok és teli fájdalommal ülők most a szobámban. Nem értem miért kapom, de hagyom.

Már megtörtént, rég volt, elmúlt. De még mindig égett és nyomot hagy. A hegek nem tűntek el. Most már látom a tökéletesnek tűnő felszín alatt a sok-sok heget és sebet. Igen van még elevenen izzó, égő seb. Fáj éget, mar. De már nincs szükségem rá. A hegek lassan vékonyodnak, a seb ugyan még fáj, de már nem mar. Lassan megnyugszik velem együtt. Erőt gyűjtök e gyógyuló seb érzéséből. Elengedem a fájdalmát, már nem kell, hogy tovább kísérjen. Bizonytalanságom gyengül. A seb gyógyulásával lassan ez is eltűnik. Már halványodnak a hegek is. Megnyitom a szívem és helyet adok egy percre ennek a fájdalomnak.

Az idő múlik, a perc már rég letelt. Már nincs szükségem rá. Elengedem. Igen én is Isten tökéletes gyermeke vagyok, mint bárki más a világon. Most már látom. Szeretettel és alázattal a szívemben elengedem a gyengeséget, elengedem a bizonytalanságot. És ahogy az utolsó seb is gyógyul elengedem a magányt.

Itt egy újabb kincs, ez nagyobb a többinél. Ezt én hoztam létre, és igen ez is sebez, mar és kínoz. De most, hogy már az előző kincset elengedtem már ehhez sem ragaszkodom annyira. Furcsa, megszokott, ismerős érzés e kincset látni és érezni. Eddig észre sem vettem milyen „fontos” számomra. Mennyire ragaszkodom hozzá. Itt az ideje tőle is megválnom.

Könnyű, könnyű, könnyű. Ezt még el kell párszor mondanom, hogy azzá váljon. Könnyű, könnyű, könnyű.

Minden döntésemért és tettemért felelősséget vállalok. Nem büntetem magam tovább. Akkor és ott annyira voltam képes. Azokban a helyzetekben úgy tudtam cselekedni, úgy tudtam dönteni. Megbocsátok magamnak és most tovább lépek. Elengedem a múlt összes fájdalmát. Elengedem.

A boldogságot választom. Az életet választom. És hagyom, hogy gyógyuljak. Már most is gyógyult minden és mindenki, önmagamat is beleértve.

A félelem illúziói helyett erre az igazságra koncentrálok.

Endrődi Kriszta Életke

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: