Sokan vagyunk sok félék. Mégis bizonyos dolgokban hasonlók. Mindannyiunknak vannak félelmei. Álarc mögé rejtve. A külvilág számára láthatatlanul, legbelül megbújva. Félelemek, melyek korlátoznak, korlátozhatnak minket. S amint kicsit lankad a figyelmünk meg is teszik. Korlátoznak, gátolnak, pedig hozzánk tartoznak. Mindaddig ezt teszik, míg nem tudatosítjuk, hogy ezeket a félelmeket magunk mellé állíthatjuk. Hiszen az egészséges, valós félelem jó. Sok dologtól megvéd minket. De vannak belső, „képzelt” félelmeink, melyek csak korlátokat alkotnak nekünk. Ezeket is megtanulhatjuk szövetségesünkké tenni.

Összeszedve a bennünk lévő bátorság darabkáit, a félelmet kézen fogva megtenni az első lépést. Mindig ez a legnehezebb, a legelső lépés. De ettől a pici lépéstől bátorságunk erősödni fog, félelmünk pedig kisebb lesz. Először alig észrevehetően, de kisebb lesz. S minden további lépéssel zsugorodik, hogy a végén már gombostűnyire zsugorodva elfér a zsebünkben is. S ezzel a halvány félelemmel a zsebünkben azt vesszük észre, hogy már sok-sok lépés van mögöttünk, meg tettük azt, amitől annyira féltünk, tartottunk. Sikerült.

Figyelmünk azonban nem lankadhat. Hiszen ezt a fajta szabadságunkat csak úgy őrizhetjük meg, ha figyelünk. S amint a félelem újra megjelenik bennünk, megnézzük magunknak. Kézen fogjuk. Elfogadjuk. Elfogadjuk jelenlétét. Megköszönjük neki, hogy védeni akar.

Elfogadjuk, hogy ismét velünk, bennünk van. Így haladunk tovább. Apró lépésenként előre haladva. Olykor segítségül hívva bátorságunkat.

2019. augusztus 2.

Endrődi Kriszta Életke