Elindulás. Akarom, nem akarom. Szeretném, nem szeretném. Lépni egyet, kettőt vagy mégsem. Egy helyben állni, egy helyben állnom nem jó. Valamit kéne tennem. Indulok. Elindulok. Merre?

Bár merre, csak mozdulj már meg. Elindulás. Na most indulj.

Elindultam. Elindulásom amilyen nehézkes volt, olyan nehézkes volt utam is. Gondoltam, nem baj ez az út eleje, majd könnyebb lesz. És valóban van könnyebb része, de több az ugyanolyan nehéz. Megyek és megyek. Újabb próbák és még újabbak keresztezik utamat. Egyes próbák kisebbek, mások nagyobbak és megtorpanásra késztetnek. Időnként visszafordulnék, elmenekülnék. Mindegy merre, csak a próbával ne kelljen szembenéznem, ne kelljen kiállnom. Megoldhatatlannak tűnik, nagynak. Időnként azt hiszem, nem bírom el. Lefagyok, megmerevedem.

De a Mindenségnek hála sosem vagyok egyedül, mindig van segítség. Mindig van segítség, mely által megértésre találok. Sok esetben nem azonnal. Lefagyottságom, bénultságom érthetetlenséggel társul vagy érthetetlenséget eredményez.

Hol is vagyok? Ki is vagyok? Én vagyok? De ki az az én? Nem látom magam. Mihez kezdjek most?

Megértés, megértés, megértés. Aha, még csak nem is sejtettem. Észre sem vettem. Mit, Hát ez az, hogy semmit. Valami történt és már nem ott vagyok, ahol lennem kéne, kellene. Egészen máshol, távol az utamtól, távol onnan ahova indultam és távol onnan is ahonnan indultam. Eltévedtem, elvesztem és még csak észre sem vettem, hogy már nem azokat a lépéseket teszem, melyek előbbre visznek, melyek az utamon vezetnek.

De végre meghallom a segítséget, meglátom, amit mutatni szeretne. Meglátom, megértem és elszörnyülködöm. Hogy kerültem ide, hogy jutottam el idáig, ilyen messze attól, ahol lennem kéne. Nem figyeltem. Figyelmetlenné váltam, mindent természetesnek és magától érthetődőnek vettem. És mindeközben eltévedtem.

Már nem én léptem, hanem léptek helyettem. Mozgattak, akár egy sakktáblán a bábukat. Nem észleletem, hagytam. Sodródtam. Sodródásommal taroltam és bántottam. Azokat is akiket szeretek és talán ez a legfájóbb. Fel sem merült bennem, hogy valaha is bántsam őket, mégis megtörtént, megtettem.

Meglátatták, megmutatták. Megláttam, megértettem, megéreztem. Azóta figyelek, nagyon figyelek. És ha a figyelmem lankadni kezd nem hagyom. Visszatartom, nem engedem meg, hogy többet figyelmetlen legyek.

Csak úgy lehetek az utamon, csak úgy állhatom ki a további próbákat, ha figyelek és teszek. Teszem a dolgom, melyet a lelkem üzen nekem. Teszek és figyelek. Figyelek és teszek. Itt és most-ban, a jelenben. Nem a múlt árnyékaival foglalkozva, hanem előre felé tekintve. Így látom, így láthatom a lehetőségeket, az elém tárulkozó ajándékokat. Így vehetem észre, ha figyelek és itt vagyok. Nem máshol, nem a múltban és nem a jövőben.

A lelkem végre felsóhajtott, nehéz volt neki. Hátrébb húzódott és a háttérből figyelt. Nem hallottam hangját, nem hallottam figyelmeztetéseit, elvesztettem a kapcsolatot vele. Most felsóhajtott és közelebb lépett.

Figyel ő is. Figyeli, hogy mikor, mit teszek, vagy nem teszek. Figyel és vár.

Rajtam a sor, hogy bizonyítsak. Bizonyítsak neki is.

Figyelek és vigyázok. Figyelek és résen vagyok. Többet nem árthatok, nem bánthatok. Hiszen nem csak a lehetőségek ajándékok. Hanem azok az emberek is a Mindenség ajándékai, akiket szeretek és akik szeretnek.

Figyelek és vigyázok! Lépek és haladok!

2016. június

Endrődi Kriszta Életke