Mese egy lányról

Volt egyszer egy lány. Egész életében elkerülte a jó szerencse. Szegény sorsú volt, mindig mások szolgálatában állt. Életében nem volt semmi öröme. Dolgozott éjt-nappallá téve, hogy kicsinyke szállását megőrizze.

A környezetében minden szürke volt és egyhangú. Csak távolról hallotta olykor – olykor a vele egykorú lányok csevegését, nevetését. Neki a fiatal, boldog ifjú évekből alig jutott. Szüleit nagyon korán elvesztette, s akkor szolgasorba kényszerült. Dolgozott és dolgozott, sokszor éppen csak a napi betevőért. Így teltek napjai. Teltek el hónapok és évek.

Minden nap csak a munka várta. A mosás, súrolás, tisztítás, vasalás, cipelés, cipekedés. Sokszor férfiember becsületére vált volna annyit kellett cipekednie, hurcolkodnia. Mindig más helyen, mindig másnak, mindig köszönet nélkül. Mindennap újra és újra, ameddig csak a háta, a keze bírta.

Egyik este miközben a munka végeztével a szállása felé vánszorgott úgy érezte, nincs tovább. Nem bírja tovább. Elfogyott az ereje, elfogyott a kitartása, elfogyott a makacssága, elcsitult a küzdeni akarása. Szállására érvén térdre rogyott, s imádkozott. „Drága Istenem! Itt a vége, feladom. Nincs erőm tovább menni. Nincs erőm tovább küzdeni, elfáradtam, belefáradtam.”

Könnyek csurogtak végig az arcán, miközben imádkozott. Aztán kitört belőle a sírás, zokogás. Zokogott és zokogott. Előbb hangosan, aztán már csak csendesen. Még mindig térdepelve a fekhelyére borulva érte az álom.

Álmában egy csodás kertben járt. Virágok pompáztak mindenfelé. Illatuk betöltötte az egész kertet. Gyönyörű, napsütéses idő volt.  Körül nézet élvezte a csendet, a szépséget. Magába szívta a kert varázslatos illatát. Csak úgy fürdőzött a kert csodájában.

Egyszer csak a kezére szállt egy kék pillangó. Gyönyörű, kék pillangó. „Te miért szomorkodsz?” – kérdezte a lányt.

A lány elmesélte a pillangónak eddigi életét. Elmesélte, hogy mennyire szerette az életet. Milyen vidám kisgyermek volt, egészen a szülei haláláig. Hogy attól kezdve hogyan változott meg az élete. Hogy veszett ki belőle a csoda. Merre járt, miket csinált, és hogy mennyire elfáradt. S most ő, csak itt megpihen ebben a szép kertben.

Ekkor a pillangó elmesélte neki a saját történetét, az ő fejlődése történetét. Hogy mennyire szeretet hernyóként élni, aztán milyen kicsi és szűkös lett neki a báb. S hogy mennyi időbe telt, mire ilyen szép pillangó lett.

A lány hallgatta a pillangó történetét s közben megértett valamit: „Mindig van tovább. Minden általunk tapasztalt rossz dolog a fejlődésünk része. Ott, akkor ezt nem lájuk, nem vesszük észre. Hiszen szenvedünk, fájunk, szorongunk, szomorkodunk, kesergünk. Pedig csak épp a bábállapotban tartunk. S hogy meddig tart ez, az viszonylagos. Abból az adott szituációból nézve sokáig, nagyon sokáig. Egy más szemszögből, fejlődési folyamatunk idejét szemlélve azonban csak egy újabb állomás, ahol időzünk egy kicsit.”

Megértette a pillangó üzenetét.

Másnap reggel ébredéskor vissza gondolt az álomra, mely nagyon is valóságosnak tűnt. Aztán elhessegette, hiszen indulnia kellett. A szálláshelyéről indulva újra keserűség fogta el, lépései lassúak, nehézkesek voltak. Ekkor azonban egy gyönyörű, kék színű pillangó szállt a bal vállára. Először észre sem vette, Azt gondolta, valami bogár.

A pillangó most a jobb vállán foglalt helyet. Aztán hajára, majd ismét a bal vállára szállt. Időnként körbe-körbe repülte. A lány egy idő után felismerte benne az álombeli pillangót. Kicsit elcsodálkozott, bizonytalan volt. Lehetséges ez? De aztán szíve kezdett megtelni melegséggel. S tudta nagyon is lehetséges.

A keserűség mára a háttérbe húzódott. Ez a napja más volt, mint a többi. Ma energikusabb volt, mint általában. Gyorsabban telt az idő is. A szálláshelye felé igyekezvén remélte, hogy ma éjszak is meglátogatja őt a pillangó. S kívánsága szerint a pillangó ezen az éjjel is eljött. Reményt töltve a lány szívébe.

Másnap, ahogy a munkába indult megállította egy asszony az úton. Már sokszor látta a lányt, de eddig nem akarta megszólítani. Látta a fájdalmat, keserűséget, melyet a lány hordozott. Mindig csak elment mellette lehajtott fejjel észre sem véve az asszonyt.

Ma viszont észre vette, és az asszony is látta, hogy a lánynak jó kedve van, így gondolta megszólítja. Beszélgetésbe elegyedtek. A lány kicsit félszeg volt és az időt sem akarta nagyon húzni, hiszen munkába igyekezett. De a jó modor, az illem maradásra késztette. S milyen jól tette.

Az asszony ugyan is munkát ajánlott neki és szállást. (A szobalánya nem rég hagyta ott a házat és segítségre volt szüksége.) Rendes szobát, ahol kényelmesen ágyban térhet nyugovóra. S a munka is kellemesebbnek ígérkezett annál, mint amit most kellett végeznie. Bizonytalansággal a szívében ugyan, de elfogadta az asszony ajánlatát.

Este már a szobájában, amit az asszony ajánlott fel neki ismét térdre ereszkedett. Könnyes szemmel hálát adott Istenek, hálát adott a Mindenségnek, hogy megjutalmazta őt ezzel a lehetőséggel.

Telt, múlt az idő, s a lány már nem hasonlított többet egykori önmagára, bár azt az időt sohasem feledte.  Most is sokat dolgozott, mégsem érezte a munka súlyát. Erősnek, energikusnak érezte magát. Szívében a remény lángja égett. Tudta, hogy kapott egy lehetőséget arra, hogy a bábjából kikelve, megújulva gyönyörű pillangóvá válhasson.

2019. július 21.

Endrődi Kriszta Életke