Egy szép földi napon úgy éreztem itt az ideje elindulni. Tudtam jönni kell. Az elszakadás fájdalmas volt, rémisztő és egyben csodálatos. Csodálatos várakozással teli. Elindultam. Tudtam nem vagyok egyedül. Soha nem vagyok egyedül. Ez biztonsággal és bizalommal töltött el.

Egy csodás, meleg otthonba érkeztem. Bár sokkal finomabb volt, mégis sokkal nehezebb, mint az eddigi lét. Biztonsággal töltött el a tudat, a bizonyosság, hogy nem vagyok egyedül. Nem maradtam magamra. Hisz minden lépésemet kísérik, minden döntésemet figyelik. Biztonságban vagyok, hiszen Egységből Egységbe jöttem. És ezt soha nem szabad elfelejtenem. Mindig velem kell, hogy legyen ez a bizonyosság. Nem vagyok egyedül.

Időnként, ha körül nézek, csak a sötétséget látom, az alkonyt. Nem veszem észre a fényt. Nem látom, hogy tulajdonképpen az alkony, nem is alkony, hanem pirkadat.

Aztán időnként mikor a pirkadat fénye megérint és észreveszem, akkor igen, akkor tudom, hogy ott a fény. Akkor tudom, hogy van Egység. Hogy mindig van Egység. Legyen éppen éjszaka, vagy legyen fényes nappal. Soha, de soha nem vagyok egyedül.

Most már tudom, és a szívembe helyezem, tartom ezt az érzést. A bizonyosságot, hogy sosem vagyok egyedül. Mindig van kihez fordulni, mindig vigyáznak. Velem van a biztonság, a szeretet. Egységből Egységbe jöttem. Megérkeztem a Földre.

Megyek, haladok az utamon előre. Őrizve a bizonyosságot. Tudva, hogy biztonságban vagyok. Hálás vagyok. Köszönöm.

Endrődi Krisztina Életke