Vannak azok a helyek, időpontok és azok az emberek amikor, akikkel igazán Önmagad lehetsz. Az Élet-Tér az a hely, ahol megélheted ezt. Megélheted önmagadat álarcok és szerepek nélkül, megmutathatod azt, aki te valójában vagy. Ez a TÉR azért jött létre, hogy megpihenhess, feltöltődhess benne, hogy közelebb kerülhess önmagadhoz és ezáltal a világhoz. Szeretettel és elfogadással töltöttem fel a Teret neked, hogy megérezhesd és magaddal vihesd ezt a hatalmas erőt, lehetőséget az életedbe.

Januárban színterápiás hétvége volt a Talentumoknál két írás született, íme az első……

Sokáig magányosan vándoroltam, kóboroltam. Egyedül voltam. Nem találtam a kiutat ebből az állapotból. Sem másokhoz, sem magamhoz nem tudtam közelebb kerülni. Ha jól megnézzük nem is nagyon akartam. Így telt az idő, kelt a nap és nyugodott. Az estéket, éjszakákat szerettem, de csak addig, míg a szabadban lehettem. Amint tető került a fejem felé félelem lett úrrá rajtam. Zárt úgymond mások számára biztonságos helyeken szörnyű volt megélni az éjszakákat. Tele voltam félelemmel, kétségekkel, bizonytalansággal. Az éjszakában a Hold sárga fénye adott, nyújtott menedéket, vigaszt. Csak az ő fénye bátorított. Így a Hold támogatásával vártam a hajnalokat, a napkeltéket.

Kint a szabadban éjszakánként is szabadnak éreztem magam. Biztonságban, a Hold által támogatva. Kedvenc helyem az erdő széli tópart volt. A tó békéje nyugtatólag hatott rám. Szerettem és a mai napig szeretem nézni békességét, éjszakánként pedig a sok csodát, melyet visszatükröz.

Telt múlt az idő és már nem nyújtott könnyebbséget az egyedüllét, a magány. Keresni kezdtem. Előbb persze másokban találtam hibát, aztán megláttam, hogy minden belőlem ered, úgy mint a Hold a tóban a tükörképét. Kezdetben nem szívesen vettem a tükörképeket. Sokáig visszavágytam a keresés előtti állapotba, míg ha az nem is tett boldoggá, elégedetté. Valahogy sokkal egyszerűbb volt minden. Igaz üres is. Sokat vívódtam merre tovább?

Maradok itt a tóparton, a tó mellett, ahol nem történik semmi vagy indulok? És ha indulok, merre megyek? A tó békés mélységét választom, vagy a messzeségben nyúló hegyek felé fordulok és arra indulok?

A tó mélysége vonzó volt nagyon. Hát arra felé indultam. Kint a parton egy kis egér szólongatott: – Nem jó felé haladsz, ne arra menj! De gyenge kis hangját alig hallottam. Haladtam a tó közepe, mélysége felé, megnyugvás volt bennem. Nem sokára vége a magánynak, az egyedüllétnek végre vége lesz. A kis egér tovább kiabált a partról. Ahogy haladtam tovább a tó közepe felé a kisegér hangja egyre erősebb lett. Nem értettem hogyan lehetséges ez.

Aztán rájöttem, hogy már nem kintről hallom a kisegér hangját, hanem belülről. Belülről kiabált a kisegér. Már nem is kellett kiabálnia, már tisztán hallottam a hangját. Próbáltam megfordulni, de nem sikerült egyre csak süllyedtem.

Az égen a Hold világított. Mint örök társamhoz hozzáfordultam segítségéért. Kértem, hogy segítsen, hogy most az egyszer még segítsen.

Két csillagot küldött a Hold. Két ragyogóm fényes csillagot. Az ő segítségükkel sikerült megállnom, megfordulnom. Bizonytalan léptekkel elindultam a part felé. Vívódás volt bennem. Egy részem maradt volna, de a kisegér akinek a hangja kristálytisztán csengett bennem erősebbnek, ugyanakkor lágyabbnak hatott.

Lassú léptekkel haladtam a part felé, időnként meg-megállva. A két csillag csak ragyogott és ragyogott. Fényükkel mutatván az utat. Elértem a partot. A hegyek felé fordultam. Ekkor a hegyek között megláttam egy arcot. Egy arcot, mely a kisegér hangján megszólított.

-„Itt vagyok, itt is maradok. Bízz bennem. Lépj közelebb, gyere bátran itt vagyok.„

Elindultam. Bizonytalan voltam és féltem. A két csillag ugyanakkor biztonságot adott. Nem értettem, hogy lehetséges ez. Lassú, apró léptekkel indultam.

Ahogy haladtam kelyhek keresztezték utamat. Ezek a kelyhek mindig ajándékkal voltak tele. Kincsekkel. Fájdalmas vagy éppen felemelő. Volt közöttük örömteli, bátorságot adó, önbizalmat adó, nyugalmat adó. Ahogy haladtam és ahogy haladok most is a hegy felé sok mindent megértettem. Sok mindent felismertem. Ugyan volt olyan, hogy az első kehelyben felismert, megélt dolgokat csak a harmadiknál értettem meg. És most is van ilyen. De már tudom, merre van az utam. Tudom merre haladok, tartok. A csillagok mutatják az utat és ezért nagyon hálás vagyok.

Egyszer elérem a hegyeket, most már biztosan tudom. Már nem vagyok egyedül, már nem vagyok magányos.

Endrődi Kriszta Életke

2016. január 16.

kép: Aura – Soma Tarot kártya

A színterápiás hétvége második írása…

A szobámban ülve elmerülök. Elmerülök magamban, befelé. De most nem a kincses ládát keresem, nem a benne rejlő kincseket próbálom megfejteni, megérteni. Látom és tudom, hogy bennem van, nem tagadom meg a létezését. A kincsesláda is hozzám tartozik, lényem része. A múlt tapasztalásaival, történeteivel. De most nem ezért jöttem.

A ládikában való kutakodás közben megkeményedtem. A félelem olyan erősen élt bennem, hogy bezárkóztam. Bezárkóztam, nehogy sérüljek újból. A fal melyet magam köré húztam annyira nem volt tartós, nem volt biztos, hogy nem engedje be a fájdalmat. A fájdalom bejutott és még sem sérültem. Több lettem általa.

Már csak egy bökkenő maradt, a falak igaz eredeti céljukat nem érték el, nem feleltek meg, de ott maradtak. Most azért jöttem, hogy ezeket a falakat lebontsam és megláthassam, mi van a falakon belül. Lebontva, lecsupaszítva bensőmet, talán megláthatom fényem. Megláthatom fényem és akkor talán könnyűvé, szabaddá válhatok.

Hát megyek tovább lefelé, befelé. Bontom a falakat tégláról téglára, aztán egyre gyorsabban. Van olyan része, mely magától ledől. Egy részem tiltakozik, mégis tovább bontom a falakat. Szeretném, ha nem állnának a falak, ha nem gátolnám, akadályoznám magam. Szeretnék könnyűvé, szabaddá válni. Ahogy bomlanak a falak egyre több fény, fényesség keletkezik körülöttem. Hagyom, hogy szétáradjon bennem. Ó milyen régi, mégis milyen jó érzés. Felszabadító. Már alig látszanak a falak. A fényesség egyre jobban szétárad bennem.

E fényességben a szivárvány minden színe megtalálható és mind egyszerre van jelen. Érzem, puhulok, lágyulok. Keménységem felenged. A fényesség tetőtől talpig átjár. Tisztulok, gyógyulok. minden tisztul és gyógyul bennem. Egyre jobban érzem magam.

Lassan felismerem önvalómat, melyet olyan jól elrejtettem még magam elől is. A fényesség átjár, szétárad bennem, kiárad belőlem. Ragyogok. Kívül – belül ragyogok, fényessé váltam.

Hiányzik-e a keménység? Cseppet sem. Most jól vagyok, igazán jól. Belül önmagamban is, kívül is. Bennem nyugalom, stabilitás és szeretet van. Eltűnt a keménység, ledőltek a falak. Most a ládikára tekintve már az sem félelmetes, csak egy része lényemnek. Se nem több, se nem kevesebb ennél. Úgy érzem, most teljes vagyok, most egész vagyok.

Lassan elindulok belülről kifelé, hiszen kint is szükség van rám. Már másképp nézek, már másképp látok kifelé is. Kinti világom is megváltozott.

Még egyszer befelé tekintek és megnyugvás tölt el.

A Mindenség által védve és szeretve vagyok. Érzem és tudom. Ez Hálával tölt el. Ezt a teljességet őrzöm, vigyázom. Hálás vagyok érte. Köszönöm.

Most ahogy figyelek egy hangot hallok, lassú és ütemes. a szívem kezd lassú dobogásba. Megfagyott szívem is felolvadt és most újra ver, újra érez. Hallgatom hangját és nyugalmam mélyebbé válik.

2016.01.17.

Endrődi Kriszta Életke

Kép: Aura – Soma Tarot kártya

Azt szokták mondani az önismereti út olyan, mint a hagyma. Rétegenként bontogatod a héjat, míg el nem érsz a belsejéhez. Ugyan így héjanként közeledünk belső magunkhoz. A hagymahéj vékony és sokrétegű, ilyenek vagyunk mi is. Sok réteget kell lehántanunk, lefejtenünk illetve megfejtenünk mire közelebb kerülünk magunkhoz, önmagunkhoz.

Ahogy haladunk az önismereti úton egyre több hagymahéj réteg válik láthatóvá, amit aztán lehánthatsz. Ezeket a hagymahéj rétegeket nem mindig szeretjük.

Általában fájdalommal jár megismerésük. Fájsz, szétszakadsz, bele veszel. Időnként rosszabbul nézel ki, rosszabbul vagy, mint az út elején. Persze, hisz amit csak eddig úgy éreztél, hogy valami nem jó, most már látod, mi okozza, okozta ezt az érzést. És ez nem mindig felemelő érzés.

Általában ilyenkor szokták a barátaid azt mondani, hogy hagyd abba az iskolát, a képzést, az önfejlődést, mert rosszabbul vagy, mint voltál. Igen, igazuk van. Valóban rosszabbul nézel ki, és valljuk be rosszabbul is érzed magad.

Most jön a kérdés. Akkor mi értelme az egésznek? Nem jobb az édes tudatlanság?

Rengeteg felismerést, megértést és megerősítést ad.

Megértést, hogy miért teszek úgy bizonyos dolgokat ahogy teszem, vagy éppen miért nem teszem meg. Miért reagálok úgy és akkor, ahogyan reagálok. Egyes dolgok miért taszítanak, mások miért vonzanak.

Így a megértéssel a szívemben, már tudom másképp csinálni, már tudok arra figyelni, hogy másképp reagáljak. Mást válaszoljak. Mást tegyek, másképp, vagy éppen maradjak kívül a történeteken.

Megerősítést, hogy mindannak ellenére ami történt, vagy éppen ami nem történt meg, mégis itt vagyok. Itt vagyok, erős vagyok. Élek.

Saját jogomon az Életet választom. Megnyitom a szívem és szeretek. Nyitott szívvel élek és létezem. Szeretek.

Maradhatsz egy édes tudatlanságban lévő hagyma is, ez a te döntésed. De az nem jó se neked, se másoknak. Inkább a hagymahéjakat lebontva haladj önmagad felé, hogy onnan belülről szárba szökkenve csodás virággá válj.

Változz csodás virággá, és éld át a csodákat. Csodákat melyek körül vesznek, csak a sok réteg héj alól nem látszanak.

Lásd meg saját szépségedet és tökéletességedet. Nyílj ki, borulj pompába. Nyílj ki, hogy a benned lévő csodát és szépséget meg tud osztani másokkal is.

Ezért éri meg, hogy a saját hagymahéjaidat lehántva te is egy gyönyörű virággá válj.

(2015. október 08.)

Endrődi Kriszta Életke

2015. szeptember elején elvonuláson voltam a Talentumokkal az Őrségben, Szalagfőn.

Várakozással és izgalommal telve indultam neki ennek az útnak, utazásnak.

Utazás, mert kimozdulva a fővárosból 4 órás autóút után egy gyönyörű helyre érkeztünk.

Utazás azért is, mert ismét a belsővilágomban járhattam, jártam.

Belül, ahol nem mindig volt öröm létezni, ahol nem is olyan rég még sok fájdalom és a magány érzése uralkodott. De most már a magány érzése eltűnt, a helyét más váltotta fel. Csupa kincset találtam, melyek egy része megfejtésre, másik részük pedig megosztásra vár. Az újabb megfejtett kincsek, újabb megosztásra váró kincsekké válnak, lesznek.

Jártam a Térben, ahol megtapasztaltam a Mindenségben lévő Egységet és Teljességet. Megtapasztalhattam ismét két lélek kapcsolódását, a felismerést, az egymásra találás örömét. Átélhettem a lelkek gyönyörű táncát, éreztem a feltétel nélküli szeretetet és tanítását. Megtanultam fokozatosan kiáradni és így szeretni. Könnyedén a másik szeretet igényét figyelembe véve szeretni. A kellő mértékben adni és nem rázúdulni. Szeretni és szeretve lenni.

Sok felismerést hozott ez a pár nap. Igen volt közöttük fájdalmas is. Mégis a fájdalmat megélve és átélve is azt mondom megérte. Közelebb kerültem magamhoz, a lelkemhez, közelebb az utamhoz. Megértést és csodás gyógyulást hozott bennem, a bensőmben. Több lettem.

Nem csak oda bent, itt kint is. A tapasztalások és felismerések mellett barátokra leltem, ismertem.

Ha azt kérnéd, egy mondatban foglaljam össze milyen volt, mit adott, ezt mondanám:

„Ugye milyen jó, hogy élünk”

Hálás vagyok. Köszönöm.

Endrődi Kriszta Életke

Elvonulásról tájékozódhatsz: www.talentumok.com , www.meditacio-elvonulás.com

Ma éjszaka a szobába repült egy kis madár. Sokat vergődött, próbált menekülni, de hasztalan. Minden lépéssel csak fárasztotta magát. Tele volt félelemmel, kétségbeeséssel. Gondoltam előbb –utóbb megnyugszik. De nem így lett. Újra és újra ugyanazokat a köröket repülte végig. Időnként nekiütközve a falnak.

Kinyitottuk az összes ablakot, próbáltuk az ablakok felé terelni. Drukkoltunk neki, hogy sikerüljön a szabad ég felé repülnie, de az utolsó pillanatban, mindig irányt váltott és újra a falnak csapódott.

Majd mikor már nagyon – nagyon elfáradt és egy csepp ereje sem maradt, hogy az eddig megtett köröket újra kezdje, akkor megpihent. Talán feladta.

És ekkor tudtunk neki segíteni. Segíteni, hogy megtalálja a szabadságba vezető utat.

Ugyan ilyenek vagyunk mi emberek is, mint ez a kis madár. Csak rójuk feleslegesen a köröket. Kétségbeesésünkben, félelmünkben nem vesszük észre a segítséget, a felénk nyúló kezeket. Nem látjuk a szemünk előtt lévő megoldást, szemellenzőt húzunk magunk elé. Elmegyünk a megannyi lehetőség mellett, mely könnyebbé tehetné életünket. De mi csak fújuk a magunk igazát, és rójuk a köröket. Míg meg nem feszülünk és sokszor még azon is túl.

Pedig csak ugyan azt kellene tennünk, mint végül a kis madár is tette. A felesleges körök helyett, kicsit megpihenni. A szemellenzőt levéve körbe nézni. És akkor előtűnne a megoldás. Észrevennénk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy minden helyzetben van segítség. Meglátnánk a sok-sok lehetőséget, melyek mind csak ránk várnak.

És ha ezt még sem sikerül meglátnunk, akkor is a kis madár példáját kell követnünk, és elfogadnunk a helyzetünket és feladnunk. Sokkal előbb, mint hogy felemésztjük összes erőnket, tartalékunkat feleslegesen. És ha már meghoztuk ezt a sokak számára nehéz lépést. Ha már sikerült feladnunk, akkor érkezik a megoldás, akkor érkezik a segítség. A szabaduláshoz vezető út irányjelzője. Mert mindig van valahogy.

Lehet sokkal egyszerűbben is, mint ahogy most gondolod.

Endrődi Kriszta Életke

Hatalmas erő, melyet vissza kell tartani. Vissza kell tartani, mert különben pusztít és romokba dönt. Sok-sok éven keresztül nem tudtam, honnan indul, hol a forrása. Időnként előtör, és akkor nem néz senkit és semmit, csak rombol. Rombol és pusztít. Nem hagy maga után mást csak megbántottságot és sebeket. Nem tudtam hol a forrása, így nem tudtam irányítani sem. Időnként akár ok nélkül is jött és mint egy tornádó mindent vitt.

Ez az erő mindent pusztít, pusztítja a belsőmet is. Tépi, zúza, feszíti. Szét és még jobban szét. Aztán csak a sebek maradnak, melyeket önmagamnak ejtettem. Ok nélkül, vagy legalábbis nem emlékezve az okra.

Aztán eltelt igen sok idő, nagyon sok idő. Sajnos néhány évtized, hogy megleljem e féktelen erő forrását.

Erő, melynek forrása a düh. Düh, indulat, harag, megvetés. A megoldás egy átlagosnak tűnő éjszakán érkezett. A felismerés először döbbenetet hozott, majd értethetetlenséget. Később jött a felmentés, a megmagyarázás, és aztán végre valahára elérkezett a düh ideje is. És igen ez volt az a düh, mely olyan elemi erővel tombolt, amit már jól ismertem az elmúlt évtizedekből. Tombolt, pusztított. Belül, kívül. De leginkább sajnos belül.

Mérhetetlen harag van bennem. Harag, mely az óceán mélyéről indul és egyre nagyobb és nagyobb lesz. Pusztító, kitörni készülő vulkán vagyok. Forrók, lángolok. Hatalmas, vad hullám, vagy inkább cunami vagyok. Pusztító szélvihar, tornádó vagyok. Haragom, dühöm úgy érzem csillapíthatatlan. Ki kell törnie ahhoz, rombolni és pusztítani kell. Csak így csillapodhat.

Gyomrom kavarog, minden izmom megfeszült. A dühöm egy irányba mutat. Nincs felmentés, nincs szánalom.

Fájdalom van, mélyen a hasamban legbelül méreg fogaival mar belém a keserűség, gyűlölet és a félelem hármassága.

Tekereg, kígyózik és belém mar. Újra és újra. Nem csitul, nem nyugszik.

Aztán felismerve a forrást. Jól megnézve azt. Kicsit belehelyezkedve a történetbe, átélve, megélve, kicsit belehalva. Most már ismerem a határtalan erő forrását. A forrással együtt lett iránya is, így kezelhetővé vált.

A feszültség még időnként tapintható bennem. Még meg kell vizsgáljam a történetet, még egyszer utoljára mielőtt elengedem, útjára engedem. Mert maga a történet nem számit. Most már gyógyulni kell. Még kell egy kis idő, hogy ezt az egykor féktelen erőt határok közé tegyem. Határok közé, hogy ne érhessen el mindent és mindenkit és csak a neki engedélyezett időben tomboljon. Vagy inkább ne is tomboljon.

Jó lenne, ha segítene, ha olyan erővé válna, mely nem elpusztít és nem rombol, hanem előbbre visz.

Ezt szeretném. De ehhez még időt kell adnom mindkettőnknek. Az erőnek és önmagamnak is. Meg kell barátkoznunk, hogy egy irányba haladhassunk, hogy segítői legyünk egymásnak.

Endrődi Kriszta Életke