Ma éjszaka a szobába repült egy kis madár. Sokat vergődött, próbált menekülni, de hasztalan. Minden lépéssel csak fárasztotta magát. Tele volt félelemmel, kétségbeeséssel. Gondoltam előbb –utóbb megnyugszik. De nem így lett. Újra és újra ugyanazokat a köröket repülte végig. Időnként nekiütközve a falnak.

Kinyitottuk az összes ablakot, próbáltuk az ablakok felé terelni. Drukkoltunk neki, hogy sikerüljön a szabad ég felé repülnie, de az utolsó pillanatban, mindig irányt váltott és újra a falnak csapódott.

Majd mikor már nagyon – nagyon elfáradt és egy csepp ereje sem maradt, hogy az eddig megtett köröket újra kezdje, akkor megpihent. Talán feladta.

És ekkor tudtunk neki segíteni. Segíteni, hogy megtalálja a szabadságba vezető utat.

Ugyan ilyenek vagyunk mi emberek is, mint ez a kis madár. Csak rójuk feleslegesen a köröket. Kétségbeesésünkben, félelmünkben nem vesszük észre a segítséget, a felénk nyúló kezeket. Nem látjuk a szemünk előtt lévő megoldást, szemellenzőt húzunk magunk elé. Elmegyünk a megannyi lehetőség mellett, mely könnyebbé tehetné életünket. De mi csak fújuk a magunk igazát, és rójuk a köröket. Míg meg nem feszülünk és sokszor még azon is túl.

Pedig csak ugyan azt kellene tennünk, mint végül a kis madár is tette. A felesleges körök helyett, kicsit megpihenni. A szemellenzőt levéve körbe nézni. És akkor előtűnne a megoldás. Észrevennénk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy minden helyzetben van segítség. Meglátnánk a sok-sok lehetőséget, melyek mind csak ránk várnak.

És ha ezt még sem sikerül meglátnunk, akkor is a kis madár példáját kell követnünk, és elfogadnunk a helyzetünket és feladnunk. Sokkal előbb, mint hogy felemésztjük összes erőnket, tartalékunkat feleslegesen. És ha már meghoztuk ezt a sokak számára nehéz lépést. Ha már sikerült feladnunk, akkor érkezik a megoldás, akkor érkezik a segítség. A szabaduláshoz vezető út irányjelzője. Mert mindig van valahogy.

Lehet sokkal egyszerűbben is, mint ahogy most gondolod.

Endrődi Kriszta Életke