Hatalmas erő, melyet vissza kell tartani. Vissza kell tartani, mert különben pusztít és romokba dönt. Sok-sok éven keresztül nem tudtam, honnan indul, hol a forrása. Időnként előtör, és akkor nem néz senkit és semmit, csak rombol. Rombol és pusztít. Nem hagy maga után mást csak megbántottságot és sebeket. Nem tudtam hol a forrása, így nem tudtam irányítani sem. Időnként akár ok nélkül is jött és mint egy tornádó mindent vitt.

Ez az erő mindent pusztít, pusztítja a belsőmet is. Tépi, zúza, feszíti. Szét és még jobban szét. Aztán csak a sebek maradnak, melyeket önmagamnak ejtettem. Ok nélkül, vagy legalábbis nem emlékezve az okra.

Aztán eltelt igen sok idő, nagyon sok idő. Sajnos néhány évtized, hogy megleljem e féktelen erő forrását.

Erő, melynek forrása a düh. Düh, indulat, harag, megvetés. A megoldás egy átlagosnak tűnő éjszakán érkezett. A felismerés először döbbenetet hozott, majd értethetetlenséget. Később jött a felmentés, a megmagyarázás, és aztán végre valahára elérkezett a düh ideje is. És igen ez volt az a düh, mely olyan elemi erővel tombolt, amit már jól ismertem az elmúlt évtizedekből. Tombolt, pusztított. Belül, kívül. De leginkább sajnos belül.

Mérhetetlen harag van bennem. Harag, mely az óceán mélyéről indul és egyre nagyobb és nagyobb lesz. Pusztító, kitörni készülő vulkán vagyok. Forrók, lángolok. Hatalmas, vad hullám, vagy inkább cunami vagyok. Pusztító szélvihar, tornádó vagyok. Haragom, dühöm úgy érzem csillapíthatatlan. Ki kell törnie ahhoz, rombolni és pusztítani kell. Csak így csillapodhat.

Gyomrom kavarog, minden izmom megfeszült. A dühöm egy irányba mutat. Nincs felmentés, nincs szánalom.

Fájdalom van, mélyen a hasamban legbelül méreg fogaival mar belém a keserűség, gyűlölet és a félelem hármassága.

Tekereg, kígyózik és belém mar. Újra és újra. Nem csitul, nem nyugszik.

Aztán felismerve a forrást. Jól megnézve azt. Kicsit belehelyezkedve a történetbe, átélve, megélve, kicsit belehalva. Most már ismerem a határtalan erő forrását. A forrással együtt lett iránya is, így kezelhetővé vált.

A feszültség még időnként tapintható bennem. Még meg kell vizsgáljam a történetet, még egyszer utoljára mielőtt elengedem, útjára engedem. Mert maga a történet nem számit. Most már gyógyulni kell. Még kell egy kis idő, hogy ezt az egykor féktelen erőt határok közé tegyem. Határok közé, hogy ne érhessen el mindent és mindenkit és csak a neki engedélyezett időben tomboljon. Vagy inkább ne is tomboljon.

Jó lenne, ha segítene, ha olyan erővé válna, mely nem elpusztít és nem rombol, hanem előbbre visz.

Ezt szeretném. De ehhez még időt kell adnom mindkettőnknek. Az erőnek és önmagamnak is. Meg kell barátkoznunk, hogy egy irányba haladhassunk, hogy segítői legyünk egymásnak.

Endrődi Kriszta Életke