Januárban színterápiás hétvége volt a Talentumoknál két írás született, íme az első……

Sokáig magányosan vándoroltam, kóboroltam. Egyedül voltam. Nem találtam a kiutat ebből az állapotból. Sem másokhoz, sem magamhoz nem tudtam közelebb kerülni. Ha jól megnézzük nem is nagyon akartam. Így telt az idő, kelt a nap és nyugodott. Az estéket, éjszakákat szerettem, de csak addig, míg a szabadban lehettem. Amint tető került a fejem felé félelem lett úrrá rajtam. Zárt úgymond mások számára biztonságos helyeken szörnyű volt megélni az éjszakákat. Tele voltam félelemmel, kétségekkel, bizonytalansággal. Az éjszakában a Hold sárga fénye adott, nyújtott menedéket, vigaszt. Csak az ő fénye bátorított. Így a Hold támogatásával vártam a hajnalokat, a napkeltéket.

Kint a szabadban éjszakánként is szabadnak éreztem magam. Biztonságban, a Hold által támogatva. Kedvenc helyem az erdő széli tópart volt. A tó békéje nyugtatólag hatott rám. Szerettem és a mai napig szeretem nézni békességét, éjszakánként pedig a sok csodát, melyet visszatükröz.

Telt múlt az idő és már nem nyújtott könnyebbséget az egyedüllét, a magány. Keresni kezdtem. Előbb persze másokban találtam hibát, aztán megláttam, hogy minden belőlem ered, úgy mint a Hold a tóban a tükörképét. Kezdetben nem szívesen vettem a tükörképeket. Sokáig visszavágytam a keresés előtti állapotba, míg ha az nem is tett boldoggá, elégedetté. Valahogy sokkal egyszerűbb volt minden. Igaz üres is. Sokat vívódtam merre tovább?

Maradok itt a tóparton, a tó mellett, ahol nem történik semmi vagy indulok? És ha indulok, merre megyek? A tó békés mélységét választom, vagy a messzeségben nyúló hegyek felé fordulok és arra indulok?

A tó mélysége vonzó volt nagyon. Hát arra felé indultam. Kint a parton egy kis egér szólongatott: – Nem jó felé haladsz, ne arra menj! De gyenge kis hangját alig hallottam. Haladtam a tó közepe, mélysége felé, megnyugvás volt bennem. Nem sokára vége a magánynak, az egyedüllétnek végre vége lesz. A kis egér tovább kiabált a partról. Ahogy haladtam tovább a tó közepe felé a kisegér hangja egyre erősebb lett. Nem értettem hogyan lehetséges ez.

Aztán rájöttem, hogy már nem kintről hallom a kisegér hangját, hanem belülről. Belülről kiabált a kisegér. Már nem is kellett kiabálnia, már tisztán hallottam a hangját. Próbáltam megfordulni, de nem sikerült egyre csak süllyedtem.

Az égen a Hold világított. Mint örök társamhoz hozzáfordultam segítségéért. Kértem, hogy segítsen, hogy most az egyszer még segítsen.

Két csillagot küldött a Hold. Két ragyogóm fényes csillagot. Az ő segítségükkel sikerült megállnom, megfordulnom. Bizonytalan léptekkel elindultam a part felé. Vívódás volt bennem. Egy részem maradt volna, de a kisegér akinek a hangja kristálytisztán csengett bennem erősebbnek, ugyanakkor lágyabbnak hatott.

Lassú léptekkel haladtam a part felé, időnként meg-megállva. A két csillag csak ragyogott és ragyogott. Fényükkel mutatván az utat. Elértem a partot. A hegyek felé fordultam. Ekkor a hegyek között megláttam egy arcot. Egy arcot, mely a kisegér hangján megszólított.

-„Itt vagyok, itt is maradok. Bízz bennem. Lépj közelebb, gyere bátran itt vagyok.„

Elindultam. Bizonytalan voltam és féltem. A két csillag ugyanakkor biztonságot adott. Nem értettem, hogy lehetséges ez. Lassú, apró léptekkel indultam.

Ahogy haladtam kelyhek keresztezték utamat. Ezek a kelyhek mindig ajándékkal voltak tele. Kincsekkel. Fájdalmas vagy éppen felemelő. Volt közöttük örömteli, bátorságot adó, önbizalmat adó, nyugalmat adó. Ahogy haladtam és ahogy haladok most is a hegy felé sok mindent megértettem. Sok mindent felismertem. Ugyan volt olyan, hogy az első kehelyben felismert, megélt dolgokat csak a harmadiknál értettem meg. És most is van ilyen. De már tudom, merre van az utam. Tudom merre haladok, tartok. A csillagok mutatják az utat és ezért nagyon hálás vagyok.

Egyszer elérem a hegyeket, most már biztosan tudom. Már nem vagyok egyedül, már nem vagyok magányos.

Endrődi Kriszta Életke

2016. január 16.

kép: Aura – Soma Tarot kártya